Már egészen kisgyermekkorom óta hajlamos vagyok dolgokat túlságosan intenzíven megélni. Épp ezért minden változást nagyon nehezen viseltem, ami az életemben bekövetkezett. Mindentől rettegtem, így képzelhetitek milyen trauma volt számomra az óvodába szoktatás, valamint az új iskolák. Míg más gyerekek alig várták, hogy új emberekkel találkozzanak, meséljenek a nyári emlékekről társainak, játszanak és közösségekhez tartozzanak, én szorongva, remegő végtagokkal indultam iskolába.
Valamiért folyamatosan olyan érzésem volt, mintha nem passzolnék a többiek közé, mintha valami kis ufócska volnék, aki sokkal inkább megtalálja a felnőttekkel a közös hangot, mint diáktársaival és aki mindentől is fél, konkrétan iszonya van az új helyzetektől. Mivel ilyen érzékeny voltam a szüleim pszichológushoz vittek, attól tartva valami baj van velem, de hamar kiderült semmi problémám nincs, csak egyszerűen ilyen vagyok.
Nálunk a családban mindig is nehezen lehetett érzelmektől kommunikálni, főleg apai ágon, így még nehezebb helyzetbe kerültem, mivel úgy éreztem érzelmeim kinyilvánítása teher másoknak. Nem más, mint puszta nyafogás, hiszti, amivel nem megyek semmire, mert szavaim nehezen találtak megértő fülekre, holott nekem erre lett volna szükségem.
Természetesen nem haragszok ezért a szüleimre. Sőt… Mérhetetlen hálát érzek, amiért sokszor erejükön felül próbáltak nekem megadni mindent, ami csak tőlük tellett. Mert tényleg igyekeztek. Többször hordtak pszichológushoz, segítő szakemberekhez, ha azt éreztem nehézségeim vannak.
Neveltetésem, amióta az eszemet tudom katolikus volt. Gyermekkorom és általános iskolai éveim fontos részét képezte a vasárnapi szentmise, a templomba járás, Biblia olvasás nagymamámmal, sőt templomot rendbe tartani is nagy örömmel jártam nagymamámmal. Mindezek következtében iszonyatos módon igyekeztem Istennek tetsző életet élni. Próbáltam bűntelen lenni, közben rettegtem a büntetésektől, ami a rossz cselekedetekért jár.
Az első ébredést a középiskola jelentette, mikor is rájöttem, ha nem megyek el vasárnap a templomba sem omlik össze a világ. Sőt, ha blizok, iszok, vagy elszívok pár szál cigit sem lesz semmi baj. Mennél többet tapasztaltam, annál inkább nyílt meg a világ. Barátaim lettek, akikkel jól megértettem magam, diákmunkákat vállaltam, kimaradtam esténként és fiúkkal is ismerkedni kezdtem. Szerencsére szüleim adtak nekem teret. Bíztak bennem, nem igazán tiltottak sehonnan, sokkal inkább mértékletességre tanítottak, aminek az lett a következménye, hogy én is megbíztam bennük és tudtam, bármi történik nyugodtan elmondhatom nekik és számíthatok rájuk mindenben.
Teltek az évek szerelmes lettem. Olyan istenigazán. Udvarlás, randevúk, közös otthon, háziállat, eljegyzés… Úgy tűnt minden a legnagyobb rendben megy az életemben. Remek munkahelyem volt, egy klassz másodállással, szép albérlet egy jó környéken, kedves szomszédok. Nem éltünk nagy lábon, de amire szükségünk volt azt meg tudtuk venni. Boldog párként kirándultunk, közösen főztünk, takarítottunk, mindenben ketten voltunk bent. Az elején minden tökéletesen passzolt.
A látszat sokszor azonban teljesen más, mint a valóság! Sajnos a kapcsolatunk alatt egyre távolabb kerültünk egymástól. A kezdeti szerelmet felváltotta a sok vita, a veszekedés. Elmúlt a szenvedély, az intimitás. Úgy éltünk akár két barát. Olykor alig-alig kommunikáltunk. Mindketten dolgoztuk, majd főztem, tanultam, edzettem (személyi edző oktatás miatt is kellett). Mindezek tetejében bekövetkezett egy olyan fájdalom, melybe szinte majdnem belerokkantam. Elveszítettem két magzatot. A körülmények a történet szempontjából nem számottevők, azonban a megélés sokkal inkább. A kapcsolat ezután komoly mélyrepülésben zuhant a mélybe és egyedül képtelen voltam a kezemben tartani a gyeplőt. Azt éreztem nekem kell kettőnk helyett is erősnek lennem. Tartottam magam kifelé, de belül egyre csak haldoklottam.
Mire kikászálódtam a kapcsolatból (ami olyan bonyodalmas volt, hogy külön megérne egy misét) egy idegroncs voltam. Elhanyagoltam magam, úgy öltözködtem, mint valami csöves, tiszta pattanás volt az arcom és igazából semmi sem izgatott már. Elveszítettem magam. Egy robot voltam, aki parancsot teljesít és egyszerűen nem volt egyéniségem, nem voltak saját gondolataim.
Hazaköltöztem a szüleimhez és találtam munkát egy közeli bankfiókban. Mindig nagy álmom volt, hogy bankba dolgozhassak, aztán menet közben rádöbbentem mégsem ez lesz az élethivatásom. Tehát ott voltam, ahonnan egykor elindultam. Ültem a szobámban, egyedül, ugyanis a régi barátaimmal már nem nagyon tartottuk a kapcsolatot, mindenkinek új élete lett. A munkámban képtelen voltam kiteljesedni. Emellett a lelkemben hatalmas űr tátongott, telis-tele voltam megemésztetlen, elfolytott fájdalommal. Kétségbeestem, mert nem láttam az életem értelmét, nem találtam a fényt az alagút végen, nem voltak álmaim és a legrosszabb: elveszítettem a REMÉNYT, hogy egyszer jobb lehet.
Minden napom egy borzalmasan unalmas forgatókönyv szerint éltem: felkeltem, munkába mentem, hazaértem, tanultam, edzettem és zuhany majd alvás… Minden áldott nap. Utáltam, untam, ki nem állhattam. Bár annyira nem hangzik rosszul, de legbelül éreztem nekem más kell! Nekem más az életcélom! Ennél többre vagyok hivatott!
Menetközben kiderült van egy 1,2cm*1cm-es epepolipom, amit műteni kellett volna. Betegségem sok mellékhatással járt. Többek közt nagyon kevés ételt tudtam megenni, amire még rátett egy lapáttal a sok ideg is szorongás is, így minden egyes étkezés után iszonyatos savam volt és folyamatos gyomorfájdalmam, emésztési zavaraim. Mellette egyre többször tapasztaltam migrénes fejfájást, sokat voltam beteg (immunrendszerem is szinte 0 volt). Na ez volt az a pont, mikor eldöntöttem nem várok tovább és változtatni fogok. Nem akartam beteg lenni, nem akartam epeeltávolítást ilyen fiatalon. Valahol mélyen legbelül éreztem ez a sok betegség csak a lelkem fájdalmának kivetülése. Éreztem, hogy én okoztam magamnak mindezt és tudtam én vagyok az egyetlen, aki képes meg is szűntetni a kellemetlen panaszokat.
Elutasítottam a műtétet és egy természetgyógyász segítségét kértem a gyógyuláshoz. Mondanom se kell a környezetem rengeteg negatív kritikával illetett, valamint folyamatosan kaptam a megvető pillantásokat, mondván ez mind csak humbuk és úgyse fogok jobban lenni, csak a pénzem szórom feleslegesen. Én mégis töretlen hittem benne ez lesz a megoldás. Mindenképp esélyt akartam adni magamnak, a testemnek, a természetnek.
Mivel foglalkozok életmódtanácsadással készítettem magamnak egy új életmódtervet. Jobban elkezdtem figyelni a táplálkozásomra és a mozgásra is. Nem erőltettem semmit, helyette a testem igényeit próbáltam felfedezni. Úgy akartam alakítani az edzéseim és étkezéseim, hogy az nekem jó legyen.
Emellett elkezdtem keményen dolgozni a lelkemen. Meg akartam ismerni magam, fel akartam oldani azt a sok blokkot, melyeket az éltem során összegyűjtöttem. Az elnyomott fájdalmakat felszínre akartam hozni és szépen, lassan feldolgozni. Többé nem kívántam sajnálgatni magam, sem pedig áldozati szerepben szenvedni. Mert hiába volt kényelmesebb a gyötrődés, mint a belső munka, de be kellett látnom a fejlődés sokkal többet adhat.
Felkerestem coachokat, iskolákat végeztem, valamint rengeteg könyvet olvastam, az emberi testről, a betegségek lelki eredetéről, a gyógynövények és a természet gyógyító erejéről. Sok alternatív orvoslási módot kipróbáltam, mindeközben pedig egyre mélyebbre ástam magamban. Megtanultam meditálni, tudatossá akartam válni. Felelőséget kezdtem vállalni magamért, a cselekedeteimért és azok következményeiért. Rengeteget gyakoroltam a tanultakat. Próbálgattam a különféle módszereket, eszközöket.
Ha valami nem ment újra és újra megpróbáltam, vagy más alternatívákat kerestem, magamra alakítottam az eszközöket. Ha az sem ment sajátot fejlesztettem ki. Semmi nem érdekelt csak egyetlen egy dolog lebegett a szemem előtt:
Mindentől szabaddá akartam válni. Nem akartam többet xy kislány, xy csaja, xy barátnője lenni. Én Ballér Réka akartam lenni. Függések nélkül, minták nélkül (melyeket a múltamból, családomból hoztam). Arra vágytam, hogy szabad akaratomból élhessek, úgy, ahogy nekem tetszik. Azt csinálhassam, amit szívesen teszek, olyan emberekkel, akikkel én akarok együtt dolgozni.
Hogy könnyű volt-e? NEM!
Akadálymentesen működött minden? Naná, hogy NEM!
Mindig minden úgy alakult, ahogy terveztem? NEM!
Folyamatosan motivált és boldog voltam? NEM!
Minden elsőre sikeredett? Még csak az NEM!
Hogy mennyit sírtam? RENGETEGET
Hányszor akartam feladni? Legalább NAPONTA 1x
Mennyi segítőnél jártam? SZÁMTALANNÁL
Mennyi módszert és eszközt próbáltam ki? KISMILLIÓT
Mégis azt mondhatom megérte!
Annyi mindent tanultam a bő 2 év alatt, mióta elkezdtem önfejlesztéssel foglalkozni, hogy órákig tudnék mesélni róla, de talán a legszebb és leghitelesebb módja annak, hogy mindezeket szemléltessem a tény, ahol most tartok.
Ha megkérdeznek most elégedett vagyok-e az életemmel azt mondanám nem, de boldog, hálás és szabad vagyok, ami mindennél többet jelent. Mert célom az rengeteg akad még, amit meg akarok valósítani. Sosem leszek 100%-ig elégedett, sose lesz minden tökéletes, sosem leszek kész, de már tudom nem is kell annak lennem. Nem tökélyre vágyok, nem akarok senkinek megfelelni többé, helyette minden nap csak kicsivel akarok jobb lenni, mint előző nap voltam. Igyekszek minden pillanatot kiélvezni, új dolgokban kipróbálni magam és minden olyan dolgot bepótolni, amit halogattam a félelmeim, szorongásom miatt.
Már mindent másképp látok. Más szemszögből szemlélem a világot. Így is vannak nehezebb napjaim, vannak mélypontjaim, és igen olyan is előfordul, hogy épp semmihez nincs semmi kedvem. De már ezeken a napokon is másképp fordulok magam felé: elfogadással. Az engem körülvevő emberek is igyekszem minél nagyobb nyitottsággal, elfogadással kezelni. Ítélkezés helyett megérteni akarok. Bántás helyett segíteni.
Az egészségügyi állapotom javulásnak indult, epepolipom felére csökkent és talán még sosem éreztem magam ennyire elevennek. Sokak szerint furcsa lettem, vagy más, de én tudom most kezdek csak igazán önmagam lenni. Már szeretem és elfogadom magam olyannak, amilyen vagyok. Ismerem a hiányosságaim, dolgozok magamon, de ugyanígy felismertem azt is miben vagyok jó, miben tudok a legjobban kiteljesedni.
Egy szó, mint száz: hiszem, hogy bárki képes bármit elérni, ha tesz érte és képes elfogadni a gondolatot, hogy minden változás belülről fakad. Ahelyett, hogy csak üldögélsz a csodára várva kezd el felfedezni és megélni mindazt a csodát, ami már benned lakozik.
