Sokáig azt hittem, a fejlődés egy egyenes vonal. Hogyha elkezdem az önismereti munkát, elolvasok pár könyvet, és túl vagyok néhány nagy felismerésen, akkor „megérkeztem”. Hogy onnantól kezdve minden napom egyenletesen ragyogni fog. De az elmúlt napok megtanítottak egy fájdalmas, mégis gyönyörű leckére:
az önismeret legnagyobb csapdája azt hinni, hogy már készen vagyunk.
Valójában az önismeret nem egy célállomás, hanem egy folyamatos rétegződés. Olyan, mint amikor azt hiszed, már elértél a mélyére, de aztán jön egy pillanat – egy illat, egy hang vagy egy váratlan kimerültség –, és rájössz, hogy még mindig csak a felszínt kapargattad. És ez nem baj. Sőt…
ez a szabadság kezdete.
Csak létezünk, vagy merünk élni is?
Van egy hatalmas különbség aközött, hogy valaki létezik, és aközött, hogy megéli az életét. A létezés biztonságos. A létezésben csak tesszük a dolgunkat, hajszoljuk a célokat, milliárdokról és távoli utazásokról álmodozunk, miközben észre sem vesszük, hogy a lábunk előtt hever a világ összes kincse.
Rájöttem, hogy hihetetlenül gazdag vagyok. Nem a bankszámlám egyenlege miatt, hanem mert megengedhetem magamnak a csendet. Mert hallom a kertben a természet hangjait. Mert van egy testem, ami jelez, ha elfáradt, és ami képes az újjászületésre minden hónapban. Gazdag vagyok, mert van bátorságom megélni a fájdalmat, ha kell könnyek formájában elengedni azokat, amikor valami régi és fájdalmas végre távozik belőlem.
Gyakran éreztem azt, hogy ezerfelé akarok szakadni. Hogy kilenc élet is kevés lenne ahhoz, aki lenni akarok: a segítő, a vállalkozó, a kertész, a művész, az anya. De a legnagyobb felismerés az, hogy nem kilenc életre van szükségem, hanem arra az egyre, ami most van.
Ezt teljes valójában kell megélnem.
Lehetek egyszerre a sikeres üzletasszony és a gumicsizmás kertész, aki a kiskertet rendezi. Lehetek a színpadon tündöklő előadó és a csendben naplózó, befelé figyelő nő. Ezek nem egymást kizáró szerepek, hanem az én teljességem darabkái.
Egy-egy felismerés néha fájdalmas. Úgy esik le az ember fejére, mint a kemény héjú gyümölcs a fáról: koppan egyet, talán kicsit sajog is, de a héj kettéhasad, és feltárul a lényeg.
Évekig küzdhetünk saját magunkkal, a félelmeinkkel, a rossz berögződéseinkkel és a transzgenerációs terheinkkel. Eközben azt hihetjük, sosem lesz vége. De minden egyes találkozás azzal a bizonyos „démonnal”, minden egyes őszinte vallomás, elhullatott könnycsepp és minden „NEM” amit a saját védelmünkben mondunk ki, közelebb visz ahhoz az emberhez, akivé válni akarunk.
Ma már nem milliárdos akarok lenni, hanem JELEN.
Már nem vágyom elérhetetlen délibábokra. Arra vágyom, hogy ha valaki rám néz, ne a sikert lássa rajtam, hanem a békét. Azt a fajta „boldog őrültséget”, ami abból fakad, hogy már nem érdekel, ki mit gondol. Hogy merem megélni a nőiességemet a maga fájdalmával és csodájával együtt.
Az élet nem arról szól, hogy hová jutunk el, hanem arról, hogyan vagyunk jelen az út során. Merjünk nemcsak létezni, hanem megélni minden egyes lélegzetvételt, minden fájdalmas koppanást és minden felszabadító nevetést.
Mert valójában mindenünk megvan ahhoz, hogy boldogok legyünk – itt és most.
