2025… Soha életemben nem gondoltam volna, hogy egyszer várakozással indulok neki az újévnek. Ám idén mégis így alakult. Eldöntöttem ugyanis, hogy nem fog semmi sem megállítani az álmaim megvalósításában, de legalábbis abban, hogy megpróbálkozzak azokkal a dolgokkal, amiket szerettem volna, de mégsem mertem belevágni eddig.
Sok minden volt, amit évek óta talomban tartottam, amiktől rettegtem, mert nem tudtam miként reagálnak majd rá mások. Aztán rádöbbentem sosem fogom megtudni „mi lett volna, ha…”, mivel meg sem próbáltam. Így feltettem magamnak a kérdést:
Ezt a kérdést szinte minden rémisztőnek tűnő álmom/célom/vágyam és ötletem elkezdése előtt felteszem egy ideje, mert valahogy megkönnyíti a dolgom, ha látom: a legrosszabb esetben sem fog katasztrófa történni.
Egyik reggel úgy ébredtem, hogy hatalmas késztetést éreztem elővenni egyik régóta elhanyagolt regényem. Ahhoz, hogy befejezhessem elkezdtem újra elolvasni, hiszen már olyannyira rég dolgoztam vele, azt sem tudtam hol tartok a történetben pontosan. Miközben a szemem falta a sorokat sokszor elmosolyodtam és néhol meglepődtem mennyire leköt saját alkotásom olvasása. Ekkor eszembe ötlött a gondolat: mi lenne, ha… Ah mégsem! – hamar elkergettem a ötletet is a fejemből, mielőtt valami olyat tennék, amit aztán megbánok. Viszont egy valamiben biztos voltam:
Az élet kiszámíthatatlan és néha kifejezetten segítőkész, hiszen sokszor megadja, amire vágyunk, csak nem mindig abban a formában, ahogy elképzeltük. Ez esetben számomra is lehetőséget adott a könyvem befejezésére, ugyanis egy elhúzódó foggyulladás, majd műtét következtében elég sok időm szabadult fel, aminek nagy részét ágyban fekve, pihenéssel töltöttem. Így bőven maradt időm befejezni a történetet.
Teltek a napok… Egyre inkább kezdte bolygatni a fantáziámat a mi van, ha… kérdése, a kiadással kapcsolatban. Ez a regény ugyanis már a harmadik kész kéziratom. Az elsőt 16-17 évesen, a másodikat a 20-as éveim elején írtam és 24 évesen fejeztem be a harmadikat, amit már én magam is szerettem olvasni. Ez elég nagy szó egy magával szemben maximalista személy esetén. Aztán megtört a jég. Eljött az a pont, amikor kíváncsiságom és gyermekkori álmaim már nem tudtam kordában tartani.
Fogtam magam és lekezdtem kiadókat keresni, felhívogatni. Találtam néhányat. Voltak, akikkel nem lehetett személyesen kapcsolatot teremteni (telefonon sem). Ezekkel én sajnos nem tudtam mit kezdeni, mivel számomra fontos a személyesebb kapcsolattartás, illetve mivel nem tudtam mire számíthatok, szerettem volna részletes tájékoztatást kapni egy könyvkiadási folyamatról. Ami valahol szerintem teljesen érthető.
Első nap nem jártam sikerrel. Kissé elkeseredtem ugyan, de nem adtam fel. Este lefekvés előtt kértem az univerzumot (Istent vagy, nevezd, ahogy akarod), hogy küldje el nekem azt a kiadót, akire szükségem van, már ha egyáltalán bele kell vágnom ebbe a kalandba. Másnap délelőtt aztán megtaláltam azt a helyet, ahol nagyon kedvesen fogadtak és minden kérdésemre választ kaptam. Az első meetingünk videóhívásban történt, amit imádtam és természetesen minden részletről tájékoztatást kaptam.
Elküldtem a kéziratom, amit továbbítottak a szerkesztőnek/lektornak. Ez a várakozási időszak nagyon sok izgalommal járt számomra, mivel nem tudtam mire számíthatok. Kicsit féltem, hogy nem lesz elég jó a regény, hiszen én sosem tanultam írni, csak szerettem, mert kikapcsolt, és az írás által egy olyan saját világba „élhettem”, amit magam építettem fel.
Sosem akartam ebből gazdag lenni, csak szerettem volna, ha adhatok néhány boldog pillanatot másoknak is, miközben kezükben tartsák az alkotásaim. Mert hiszem és vallom:
Reménykedtem és kisvártatva megérkezett a válasz, miszerint elkezdhetünk dolgozni a kéziraton. Majd kiugrottam a bőrömből, miközben szerkesztőm e-mailjét olvastam. A könnyeim is kicsordultak és azt hittem csak álmodok. Idő közben sokat gondolkodtam, milyen címet, milyen borítót tudnék elképzelni majd a kész könyvnek. Terveztem is néhány mintát, amiket szintén megmutattam a kiadónak és néhány módosítási javaslat mellett megegyeztünk a kiválasztott sablonomban.
Hihetetlen élmény részt venni egy ilyen folyamatban. Kreatív, izgalmas, várakozással teli és nem mellesleg egy gyermekkori álmom megvalósítása ez, amikor még csak rövid meséket írtam kézzel, a kis kockás füzeteimbe. Amikor csak lekörmöltem a képzeletvilágom, ahova elmenekültem a fájdalmas valóság elől. Amikor szerelmi bánatomban, lelki válságaimban verseket írtam, miközben telefújtam vagy 100 zsebkendőt. Már akkor szerettem volna lépéseket tenni az írás, a könyvkiadás felé.
Hagytam, hogy a félelem irányítson és nem mertem lépéseket tenni, nehogy kinevessenek, elítéljenek, vagy megbántsanak. Mára megtanultam nem alkothatok olyat, ami mindenkinek tetszik, hisz mindannyian mások vagyunk. Viszont már úgy gondolok erre, ha csak egyetlen embernek ad élményt a regényem olvasása, ha csak egy valaki vár majd izgatottan a csomagra, amit szeretettel csomagoltam, már megérte!
Egy szó, mint száz. Nemsokára megjelenik első regényem, melyet terveim szerint saját (en-tervezo.hu) weboldalamon fogtok tudni megvásárolni.
Ez a történet az enyém, de szerettem volna megosztani veletek, mert tudom, hogy nagyon sokan vagytok, akik valamilyen álmot/vágyat/célt halogatnak, mert félnek: „mi lesz, ha…”
Arra kérlek mindig gondoljatok bele abba is:
